„A lélek határait meg nem találod, bejárj bár minden utat: mélysége akkora.” Így idézi Edmund Husserl a B46-os Hérakleitosz töredéket, utalva rá, hogy az az énhorizont, mely a transzcendentális redukció révén hozzáférhetővé válik a szemlélődő alany számára, szedimentált jelenség, mely további – tulajdonképpen véget nem érő – redukciók lehetőségét hordozza magában. („Der Seele Grenzen wirst du nie ausfinden, und ob du auch jegliche Straße abschrittest: so tiefen Grund hat sie” E. Husserl: Die Krisis der europäischer Wissenshaften und die transzendentale Phänomenologie, Husserliana, Bd VI, 173.) Az utóbbiak által feltárható tudatrégiókat azonban már nem ő, hanem a késő- és posztmodern fenomenológia írja le, kezdve Heideggertől, aki a létezőket a létre vezeti vissza, egészen a kortárs Jean-Luc Marionig, aki vallási-etikai-erotikai jelentések vonzásterében még a szigorú határmezsgyének számító horizont fogalmát is zárójelbe helyezi. Mivel a filozófiai motívumokból szőtt személyes narratíva ritka jelenség a kortárs magyar lírában, a fenomenológiai szemlélődéstörténet tükröződése Ferencz Győző legújabb, Ma reggel eltűnt a világ című, válogatott és új verseket tartalmazó kötetében a meglepetés erejével hat és kritikai figyelmet érdemel.
A négy évtizednyi verstermésből válogatott szöveganyag (közte 19 új, kötetben korábban még meg nem jelent költeménnyel) nagyjából keletkezési sorrendben van elrendezve. Ennek két jelentősége van: egyrészt a változó forma-preferenciákra enged rálátást (mely az angol szonettől kezdve a szapphói strófákon keresztül a központozást is olykor elhagyó szabadverses alakzatokig: igen szerteágazó); másrészt mivel a versek tárgya életkorok szerint, ha nem is radikálisan, de mégiscsak kissé eltér, a kronologikus sorrend egy személyes narratíva kiolvasását is lehetővé teszi.
Sokat kommentált és méltatott szerző lévén, Ferencz stílusának több vonása jól ismert: például a nyugatos-újholdas hagyományokhoz tisztelettudóan kapcsolódó, kivakart rím- és ritmusminták nyomait sejtető és játékba hozó posztformalizmus; vagy a tudományos zsargon dísztelensége következtében és a hermeneutikus értelmezési spirálokhoz hasonlatos körmondatok révén provokatív, ugyanakkor mégsem nehézkesnek, hanem inkább szabatosnak, perfekcionistának ható beszédmód. Nem marginális azonban e költészet filozófiai beágyazottsága sem. Annál is inkább, mert a lírai énnek éppen hogy fenomenológiai attitűdje révén sikerül elkerülnie, hogy (zömében dezolát) emóciói pszichológiai tünetek banálisan naturalista szintjén tárgyiasodjanak, lehetőséget teremtve ezáltal azok fenoménként való megfigyelésére. Ennek következtében a kötet nemcsak hogy nem csatlakozik a vallomásos költészetekben gyakorta előforduló depressziós-narcisztikus öntobzódások sorához, hanem egyenesen frissnek hat, végig fenntartva az érdeklődést. Hogy ne kényszerüljünk a szerző korábbi köteteiről írott kritikák észrevételeinek ismétlésére, és hogy kiegészítsük azokat Ferencz költészetének egy eddig kevéssé értelmezett, de annál markánsabb vonásával, itt most elsősorban ezt a gondolati-bölcseleti attitűdöt tesszük részletesebb elemzés tárgyává.
A kötetcímből kiindulva, mely a Márciusi vagy áprilisi köd című vers első sora, tekintsük például az eltűnő világ unalomtrópusát. Az unalom Heidegger Was ist Metaphysik? című esszéjében olyan alapvető létmódus, mely a leibnizi létkérdés – Miért van létező, miért nincs inkább semmi? – megfoganásának feltétele. Ebben a kontextusban nem azért tűnik el a világ, mert a létezők egyike-másika untatja a szemlélőt, hanem azért, mert az elmélkedő alany egy egzisztenciális redukció eredményeképpen minden létezővel szemben (legyen az „szemközti ház”, vagy egy „fa felső ága”), s velük együtt önmagával szemben is (hiszen a szemlélő „bárki” lehet) annyira közömbössé válik, hogy a létezők totalitása olvad eggyé („egy tömbbe tapadt”) és nehezedik a tudatra (az „érdes”, „ormótlan”, „monokróm” jelzőkkel mérhető súllyal). Hogy ebből a ködből, ebből a se-tárgy-se-alany viszonyból mégis hogyan lehet verset csinálni? Nos, úgy, hogy az állapot határán, a már összefolyt és a még nem összefolyt között egyensúlyozik a szemlélő: „a gondolat ezüstös-szemcsés peremén”. Más szóval olyan indirekt nekifeszülések szükségesek, melyek a vizsgált jelenséget aszerint írják le, hogy az miként haladja meg az objektív megjelenés formális feltételeit, fenomenológiai szakkifejezéssel élve: a horizontot. A Ködfoltok a láthatár peremén zárása például kifejezetten erre a módszertani kényszerre reflektál: „De jobb, ha ez az áthatolhatatlan / Szórt fény burkol be, […] / Mert ha rések támadnak a falban, / Hogy sugarait szabadon eresszék, / […] kitágul a vakító üresség.” Vagyis határélmények leírása csak a tárgyakon felsejlő tükörképük, visszhangjuk, lenyomatuk szerint történhet, például egy rajz bonyolultsága, az auto-affektív test változásai vagy egy másik ember arcának ráncai szerint: „Mint a tudat rejtett barlangjáratai, / A régi lakások homályba vesző alaprajza.” (Mint a tudat…); „Gyűrűzve lüktet, feji-szívja vérem, / De nem látom és el sem érem.” (Pióca); „De hogy mi folyik lent, a felszín alatt, / Amíg egy ilyen magas hegyvonulat / A földből magát kipréseli, / Arról a kéreg gyűrődései / Árulkodnak.” (Horátiusi óda, nemzeti ízre szedve)
Egy másik jellegzetes emócióra rátérve, fenomenológiai paradigmák az otthontalanság (sehova-sem-tartozás) érzetének leírásaiban is kirajzolódnak. Ezt egyrészt a heideggeri világba-vetettség (Geworfenheit), másrészt a dekonstruktív analízis elhalasztódó-elkülönböződő önjelenvalósága (différance), végül pedig a bibliai értelemben vett számkivetettség motívumai tanúsítják. Bármennyire is politikai színezetű versnek látszik (a mottó egyenesen a Himnuszból idéz), a Kisebbségben haza-kritikája végeredményben a létezők és benne különösképpen az Én totalitásának kritikája: „Én a határaimon túl élek” – indít a vers, tehát határaimon túl, és nem az országhatáron túl, amely egyébként is csak egy „ugyanilyen vagy alig / Más ország” lenne. Az absztrakt énhorizontról van tehát szó, melyhez az országhatár pusztán képi konkrétumot szolgáltat. Bár a világ idegenségének leírásába egy egzisztencialista motívum is belekerül („emlékezetem / Mélyére hatolva se tudom felidézni, / Hogyan kerültem erre a vidékre”), a vers mégsem ebben az irányban vesz lendületet, hanem egy paradoxonba torkollik: „De jaj, sose léphetem át határaimat, sose / Látom meg feltérképezetlen földjét / A hazámnak, ahonnan elindultam, s hova tartok / azóta is, el van zárva előlem örökre”. Miként az odüsszeuszi megtérésnek, az idealista megismerésben kulcsszerepet játszó szintézisnek is dinamikai jegye, hogy az egyik pillanatban előrevetülő képzelet, a másik pillanatban tükröt tartó emlékezés összjátéka folytán úgymond oda-vissza köröz, „cikkcakkban” halad. A versbéli alany számára azonban ezek a ciklikus visszatérések nem eredményezhetik az Én önmagával való maradéktalan azonosságát. Mint egy korábbi versben kifejti (Fraktál-tudat), az Én jelenvalósága önmaga számára mindig késik, a nukleáris Én újabb és újabb hasadását idézve elő: „És nincs közepe-magja, / Hasonulva-hasadva / Nem egy, soha nem egy; / Magamtól egyre messzebb / Nézem az eleresztett / Szétoszló szellemet.”
Az otthontalanságnak ez a fajta megfogalmazása tehát már inkább a létcsömör markere, mintsem az egzisztenciális szorongásé. Ha konkrét filozófiai motívumhoz próbálnánk kapcsolni, inkább a derridai khóra anakronikus ősközegét vagy a levinasi il y a személytelen pusztaságát idézi – sőt tulajdonképpen egy naiv istenkép (Isten mint legfőbb létező) negativitását is, hiszen a kérdéses közeg, még ha valaha egy istenség teremtő erejével is bírt, utólag személytelen, közönyös, terméketlen: „Az én istenem nem személyes isten, / Nem várom, hogy személyemen segítsen. / Sosem jutalmazott, de meg se dorgált: / A teremtéssel elvégezte dolgát.” (Az én istenem) A határátlépés motívumának azonban felbukkan egy harmadik jelentése is Ferencz költészetében, ami nagyon is bibliai színezetűnek hat: „honnan ered / A folytonos várakozás, / Hogy lehet túl valami más…” (Túl sejthető határokon). Mivel ez a „más” – ha a posztmodern fenomenológiában használatos „más” terminusból indulunk ki – ellenáll a létezés kategóriáinak (lét–nemlét), a nyelv, mely végső soron ezek médiuma, alkalmatlan rá, hogy megnevezze. Maximum azt lehet tenni, amit például a Jövendő évek felé című vers is tesz, hogy „meta-létezésként” utal rá, majd egy tagadással megpróbálja semlegesíteni, és az egészet egy olyan, sokszorosan összetett mondatcsomó enigmájába rejti, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozni győzi: „Ha valami csoda folytán lépéseink láncolata itt a lenti / Forgatagban mégsem szükségszerűen esetleges / Jelentések szóródásaként írható le, / Akkor te hazatérve… / Bebeszéled magad a meta-létezésnek abba az egébe, / Amelyben persze akkor sem hiszel majd, / Amikor az angyalok hüledező karának / Bizonyítod be – hogy is mondjam – jelenvalóságunk / Érveinek onnan nézve cáfolhatatlan csődjét.” Végre – mondhatná az ember az ilyen részleteket olvasva – a magyar költészetben is megjelenik valami azokból a posztontologikus szemléletmódú vallásfilozófiákból, melyek a francia és amerikai intellektuális közegben Marion Dieu sans l’être (Isten lét nélkül) vagy Lévinas Autrement qu’être (≈ Másképpen mint lévén) című könyvei óta már hosszú ideje részei a bölcseleti diskurzusnak.
Ferencz lírájának gondolatisága, mint minden filozófia, per definitionem önkritikus. Bírálatot vele szemben, azokon a kételyeken kívül, melyeket a szerző belső dialógusa során magának is állandóan megfogalmaz, ennek okán képmutató volna gyakorolni – ha csak nem magának a fenomenológiai szemléletmódnak megkérdőjelezése a cél. Legitim kérdés maximum az lehet, hogy költészetének ez a metszően intellektuális dimenziója vajon mennyire dekódolható a kérdéses filozófiai hagyományban kevésbé járatos olvasók számára.
Ferencz Győző: Ma reggel eltűnt a világ, Gondolat, Budapest, 2018.
(Borítókép: Médiaklikk)
(Megjelent az Alföld 2019/1-es számában.)
Hozzászólások